Nyílt levél a rajongókhoz.

Kedves olvasó, az alábbi sorok megtörtént eseményen alapulnak és nem a képzelet szüleményei, ha mégis ilyesmit vél felfedezni olvassa el újra ezt a bekezdést.

Mikor felkeltünk a nap ragyogott. A felhők felett ugyanis egy igen borús napra ébredtünk. A házigazdánk esernyőket akasztott a kilincsre hogy „ha esetleg nem lenne nekünk akkor ne ázzunk el” - ez a fajta mentalitás érezhető az egész városban, eddig akárkivel találkoztunk mindenhol mindenki barátságos és segítőkész volt.
De persze matematikai és statisztikai alapon előbb utóbb bele kellett futnunk „abba az 1be” aki igyekszik a Katalán vendégszeretetről alkotott véleményünkre rácáfolni, rárondítani.
Ugye tegnap írtam hogy mentünk rendőrségre ügyet intézni de elhajtottak hogy előbb kell ez meg az és aztán jöjjünk vissza - mivel beszereztük ezt meg azt így ma visszamentünk és rögtön kaptunk egy sorszámot is amit nemsokára hívott is „az az 1” - sok beszédnek sok az alja a lényeg hogy az Idegenrendészeten dolgozó hölgy nem beszél angolul egy mukkot sem(!!!), olyan agresszív mint egy kölykeit őrző vaddisznó (na jó nem degradálom a vaddisznókat) és kifejezetten ellenszenvvel viseltetett a külföldiek iránt - egy szó mint száz ismét el lettünk hajtva és nem kicsit mogorván hagytuk magunk mögött immáron 2. alkalommal a rendőrséget.
No de hogy ne csak durcáskodjunk egész nap gondoltuk turistáskodunk egy kicsit ha már itt vagyunk és mi mást nézne meg az ember legelőször Barcelonában ha nem a Sagrada Familia-t.

A sorbanállás a belépőért nem tartott negyed óránál tovább (javaslat: neten érdemes megvenni) és már be is jutottunk, felvértezve magunkat a nagyon oldschool-nak ható fejhallgatóval és a nyakba akasztható audio-guide-al amiből sok érdekes dolog kiderül például hogy a templomot már több mint száz éve építik, Gaudit egy villamos ütötte el és amúgy az általa tervezett templomban van eltemetve. Az épület monumentális kívülről de belülről még hatalmasabbnak tűnik, egyszerűen grandiózus. Sorolhatnék még ilyen és hasonló szavakat de be kell vallanom hogy szavakkal nagyon nehéz leírni azt a szépséget és élményt amit a sok színes üvegen át beszűrődő napfény vagy akár csak maga az arhitektúra okoz, ezt tényleg látni kell.

A toronyba feljutás opcionális (nincs benne a belépő árában) mi persze ezt az opciót választottuk és egy aprócska lifttel fel is cipeltettük magunkat majdnem a tetejéig és onnan még lehetett kicsit felfele sétálni onnan viszont már csak lefele vezet az út.
A lejutásra 2 lehetőség van, vagy az előbb említett liftet kell megvárni (6-7 ember fér el benne) vagy lehet a 427 lépcsőn lesétálni.  
A (nagyon) szűk csigalépcsőn lassú a haladás de a lőrés szerű ablakokon át kitekintve a panoráma kárpótol a fáradtságért (tériszonyosoknak és klausztrofóbiásoknak nem ajánlott)
Regényt tudnék írni az építészeti megoldásokról, a tornyokról vagy a belső tér kialakításáról de a képek jobban megmutatják amit én nem tudok élethűen visszaadni.

Amit érdemes még megnézni az a templomhoz tartozó iskola és nicsak, a tanár úr épp órát tart.

Eme nagy látványosság megtekintése és megmászása után már csak egy dolog volt hátra, el kellett mennünk Babakusz uj szálláshelye kulcsaiért a perui lányhoz akivel az első nap találkoztunk.
Nála kicsit elidőztünk, ettünk ittunk jót mulattunk majd irány haza blogot írni de azért előtte még kellett egy adag churros-t is enni amit bizonyítandóan lefotóztunk és publikáltunk a galériánkban.
Ez volt a 4. nap röviden és tömören, remélem ti legalább annyira várjátok az 5. napunkat mint mi.